Új idők jönnek...

Elkezdődik az óvoda! Nem most majd szeptemberben és éppen csak a nyár közepén járunk, túl egy koronavírus járványon és a sokkon, hogy a fejlesztőbe ahova eddig jártunk nem mehetünk többet mert szeptembertől bekerülnek az oktatásba így nem jár többé támogatott fejlesztés ...ebbe az intézménybe nem.

Másfél évet töltöttünk el itt, gyakorlatilag az egész autizmus hír kirobbantása óta itt vagyunk,ez az intézmény volt számomra a ments vár. Ezek az emberek akik itt foglalkoztak velünk voltak az "anyáim" a köldökzsinór a fiaink és köztünk az autizmus spektrum zavarában. És ma volt az utolsó foglalkozás az utolsó, hogy ezekkel az emberekkel együtt dolgozhattunk, az utolsó játék, fejlesztés. Mi nagyon szerencsések vagyunk,két olyan ember volt a gyermekeink gyógypedagógusa akiknél szorgalmasabb,elhivatottabb és szakmájához értőbb most már kijelenthetem nem nagyon van. Ezt onnan tudom ,hogy jártunk máshoz, próbáltunk mást , nyári kurzusok stb. de az maximum szinten tartásra volt elég, kérdésekre nem tudják a választ, nem érnek rà a szülőkkel is törődni, azokon az órákon azt éreztem, hogy minden olyan " csacskán"megy az órán. Anno mikor még mással kezdtünk ugyanebben az intézményben az egyik fiam órái rendszeresen elmaradtak! 45 perc!! Ennyi jár hetente fejlesztésből és még ez is elmarad! Rájöttem, attól hogy valakinek van ebből papírja még nem biztos hogy ért is hozzá de azt hiszem ez sok szakmával van így de ide tényleg nem elég az elhivatottság,ide szív KELL!!! De visszatérve a pallóra amit most kihúztak alólunk hirtelen úgy érzem valami sötét lyukba kerültem!

Ők biztattak, jó volt tőlük tanulni biztonságba voltam, kérdezhettem ha akartam, mindenre volt válaszuk és most ennyi! Holnaptól, ha Dávid fejét a székhez veri nincs kit kérdezzek, ha elbizonytalanodom nincs ki támogasson szakszerűen. Megmondom őszintén borzalmas érzés! Ezek az emberek nem csak fejlesztő pedagógusaink de barátaink lettek ! A szívük dobogott a gyerekeinkért ,éreztem minden órán és egy anyának ez a mennyország. Ott állok a folyosón,búcsúzni kéne de nem megy,mondani valami szépet, érzem ha belekezdenék csak egy összefüggő zokogás lenne belőle, a szemükbe se tudok nézni helyette szép nyarat kívánok, el se tudom mondani a gyerekeimnek ,hogy ennyi nincs tovább ide nem jönnek többet,hiszen nem értik vagyis nem tudjuk értik e... Máté integet ahogy mondom neki közben a szívem összefacsarodik hiszen tudom hogy szeretik ezeket az embereket, szeretnek ide járni....otthon voltunk itt...én voltam otthon.

Valahol írni is az ő hatásukra kezdtem el, hogy jól csináljuk osszuk meg más szülőkkel ! Őszinte leszek ha jól is csinálom, biztos sose lehetek magamban ,mert ez a világ amibe vagyunk most, amit mi megélünk ezt sose hagyja! Az autizmusban az a rossz, hogy sose tudhatod mit hoz a jövő milyenek lesznek majd a gyerekeid... magasan funkcionálók?! vagyis megélnek majd egyedül a saját lábukon?! Vagy mindíg segítségre szorulnak?! Ha folyton a jövőn gondolkoznék tuti bekattannék.

Nekünk most két nagy feladatunk van szülőként : Boldoggá tenni a jelen minden percét nem csak a gyerekeink de magunk számára is és emellett kőkeményen melózni, hogy minden fejlesztés minden ami kicsit is segít nekik ebben a világban, a "való " életben kiigazodni eljusson hozzájuk! Fejleszteni és fejlődni a nap minden pillanatában amikor esély van rá!

Mi szülők vagyunk a legfontosabbak és noha ma már tudom ,hogy 95% a szülőkön múlik anélkül az 5% nélkül amit ezekben a 45 percekben kaptunk mi négyen sose fejlődtünk volna ilyen magasra ilyen rövid idő alatt. Mert az az 5 % a talp amin állhattunk a bástya ami körülvett eddig.

Becsukom az ajtót magunk mögött, még visszanézek az épületre.... sírni volna kedvem de inkább kihúzom magam...gondolataim kimásznak a sötét lyukból a fényre, szívemet századszorra is felvértezem....

-Akkor menjünk tovább!

Szólok Petinek és elindulunk haza....

Mindent köszönök Zsófi és Edit !