Másfél év! Ennyi idő telt el azóta, hogy megkaptuk a diagnózist. Ennyi ideje vagyunk ott kezelve ahol kaptuk. Igen, szándékosan használtam a többes számot, ugyanis nem csak a gyerekeinket de minket szülőket is "kezeltek" vagyis, tanítottak, törődtek, szerettek. Azt hiszem nagyon szerencsések vagyunk mert nagyon jó helyre mentünk nagyon jó időbe. Másfél év alatt rengeteget változtunk mi is és a fiaink is. Ők fejlődtek a saját ütemükbe mi fejlődtünk hozzájuk. Elmesélem milyen melyről indultunk , hova jutottunk és nem csak a gyerekek fejlődésében hanem mi szülők hogyan éltük meg,leírom minden sötét és derűs érzéseink.

Sose felejtem el mikor egy 30 perces elemzés után elősször meghallottam a kifejezést AUTIZMUS SPEKTRUMZAVAR! Persze szép latin ákom bákommal mondták ki de ez a szó azt hiszem félreérthetetlen.

Peti a fèrjem ott ült mellettem, az agyamba kést szúrtak a gondolataim kifolytak egy kis lyukon át és üres lettem, tudatlan kisbaba aki mit sem sejt a világról amibe belecsöppent. Peti arcát fürkészve némi értelemért kutattam de a könnytől pirosló szemei azt orditották ,hogy ő tudja, felfogta és most jövök én, az anya a nő a kislány.... mert összezsugorodtam,aprócska félő kislánnyá aki retteg, fél mert nem érti nem érti a szavakat amiket hall. Pillanatok alatt a dédelgetett,átlátott, tervezett jövője egyszerűen semmivé foszlik. Nincs új lap amivel kezdhetünk, üresség van.

A könnyeim visszafordíthatatlanul elkezdenek ömleni az arcomon, 3 szakember siet felém zsebkendőkkel. Azt se tudom mit kérdezzek hiszen azt se tudom mi az hogy Autizmus.

Akkor kérdeztünk valamit... legalábbis Peti mert én még mindig üres aggyal ültem a bizottság előtt.

-Ez mennyire súlyos?! Tudunk valamit evvel kezdeni?! És mindkettő az?! Hogyan tovább?!

Őszinte leszek a válaszok akkor teljesen feldühítettek. Például megkaptuk ,hogy ha elfogadjuk a diagnózist akkor el tudják kezdeni kezelni őket meg kapunk jó pszichiátert (Mármint mi szülők) ha akarunk és ehez hasonló nesze semmi fogd meg jól!

Miért nem mondják meg meddig tart?! Ès mivel jár?! Ès ha most hazamegyek mit csináljak a gyerekekkel hogy ne legyenek azok?!

Ma már tudom a válaszokat....

A mi történetünk nem egyedi de van valamink ami egyedivé teszi...mi magunk!

Azt remélem, hogy őszinte gondolataim, kitárt lelkem anyaként segíthet màs anyáknak akik hasonló cipőben járnak, segít sírni vagy nevetni a történeteinken át! Szeretném megmutatni senki sincs egyedül, mind ugyanazt éljük át ! Persze ahány ház annyiféle az autista gyermek hiszen a spektrum óriási.

Mi Sokszor vagyunk boldogok!! Őszintén, szívből és nem csak azért mert hálásak vagyunk a gyermekünkért,egészségükért vagy ehez hasonló közhelyek hanem, pillatanok, helyek,alkalmak,programok cselekedetek vagyis a hétköznapi élet is ad számunkra Boldogsàgot mint minden "normális " családnak.Meg szeretném osztani, hogyan éljük meg mi ezt a boldogságot, hogyan küzdöttünk és küzdünk a mai napig érte de amikor eljön mennyire át tudjuk élni. Kitárom a kapuinkat ,hogy segíthessünk vagy éppen csak támogassunk!

Hogy nem tudni mi ez az egész, szülőként egyáltalában nem ciki vagy szégyellni való.

Amit fontos leszögeznem én sosem fogok tudományos dolgokat leközölni, nem fogok hosszan az autizmusról írni. Érzések, benyomások, pozitiv és negatív pólusok szülői szemmel...erről szólna ez az egész

Mostmár kijelenthetem,hogy megtanultunk ebben az ismeretlen világban ismerősök lenni.

Nem minden napunk pozitív nem minden pillanatunk felhőtlen de egy valami mindig természetes volt, hogy bármilyen nehéz is egy szituáció valahogy jól jöjjünk ki belőle!

Talán segitenek ezek a történetek másoknak is talán nem, de azzal hogy leírom már segitettem magunknak és a közvetlen környezetünknek.

Nem vagyunk mindent tudó szülők, nem ástuk bele magunkat a tudományba.Egyszerű emberek vagyunk egyszerű élettel de van egy különlegességünk: Tiszta szívből szeretünk két gyermeket akik autizmussal élnek!